2018. január 1., hétfő

Idénből (tegnapról)

Idénből

Utoljára ma van idén,
holnap már jövőre lesz,
a tükörben sok régi én
kérdez, felel, összegez.

Mi lett, mi volt, mi van másképp,
mi tűnt el vagy maradt meg,
mi forrt eggyé és mi vált szét,
mennyit kopott a nagy hegy.

Utoljára ma van idén,
a holnap már jövőre,
emlék, remény, mint két szirén,
sorsunk törékeny őre,

álmainkat ők vigyázzák,
tanít, jósol mindenik,
égi nászban földi mátkák,
csókjuk csönddel hirdetik.

Utoljára van ma idén,
holnapra már tavaly lesz,
túl milliók ezer hitén
büszke tűzben zavart nesz,

dolga végén múltba omlik,
helyén új dal énekel
két kis varázs, nevük: most, itt,
Lásd meg, értsd meg, érjen el!


2017. május 2., kedd

Metróversek

A lélekről

Elnyel a vég-alagút,
gyermeki álmok vén fala búg,
kint sok szint foga rág
pillát s szűk bogarát.

Az időről

Csepp kerekek csikorán
hordoz a múló lét, bizony ám,
nem hagy, mert nagy a tét,
szikrát szór szanaszét.

A mintákról

Párhuzamos kanyarok
futnak elém, és rab maradok,
visznek, hisz nekem ez
fénylő éjt keretez.

2017. április 23., vasárnap

A boldogság álmomban

Szikrázó fehérben vágtázó lángok,
zsibbadtan vándorló lelkemnek szűz kert,
tűzből font, bársonyos pengékkel tűzdelt
párnákon járt a perc, mit újra látok.

És pelyhes rózsaszín réteken nyílnak
kérdő kék ablakok, függönyük perzsel,
libbenő lilává olvad, és egy jel
rejtélyt ír, míg harcot rajzol egy víg had.

Győzelmük szivárvány, szememben csillan
tisztuló titkuk, a kép már élesebb,
elhaló való hív, de álmaimban

sok büszke dal dúdol érző éneket,
éjjelemben ragyog az örök itt-van,
átölel, emléke hajnalként remeg.

2017. április 14., péntek

Modern

Az életed egyedi, mégsem konkrét,
rest lett a tested, csak remegve szolgál,
talán csak tünet a jóléti kórkép.
más büntet mást, de a joguk te voltál,

de bent a rend, amit lelkedre írtak,
díszben driftel és dinsztelve disztingvál,
szuturál: varr és fog és tart, mint cipzár,
alatta hús. Értelmed cseppje izzad,

vadul vetül virág helyett betonra,
míg fentről led-szemek nézik nap helyett.
Ilyen szférát nem ér át fény, se szonda,

önző önismeret vagy csak vak lehet.
Járj egy rúgóra, és ha könnyed folyna,
bánkódjon benne más! Te Maradj Veled!

Magasból


 Hűs hajnal ébreszt fel, hat óra harminc,
most a perc úgy hullik nyíló szemembe,
mint rég’ egy anyámtól öröklött hajtincs,
és még utolsót villan álmom csendje,

redőny fel, napfény be, ablakom nyílik,
nyújtózó titkaim vak mélybe néznek,
ugranak sorban, mint ilyenkor mindig,
és én, vak tanúja e tört egésznek,

látom, hogy árnyat fest az útra testük,
míg vígan zuhannak, és velük együtt
egy cseppnyi könnyem is reszket vadul,

azután elhalkul viháncos táncuk,
földet érnek, és az ruhát ad rájuk,
kőruhát, a káosz rendet tanul.

Divat

Éreztem, de mégsem,
ezért vártam eddig,
tudom, mit kell kérnem:
csinálj rólam szelfit!

Talán hülyén hangzik,
ki is nevetsz, hallom,
remélem, nem hagysz itt,
fagyos folyóparton.

Akkor hiába volt
okos telefonom,
hol tükröt lát a hold,
fogom s beledobom,

míg bámulja fent part
és lent csend, hazátlan
letölt majd még egy dalt, 
amit Neked szántam:

Borzongj velem nyáron,
táncoljunk a hóban,
és ha látnád álmom,
csinálj szelfit rólam!

2017. március 15., szerda

Magyarom

Vagyok itt pár milióan,
ragyogó völgyek ölében,
hegyeken, lomha folyókban
anyaként véd e törékeny,
szerető föld, ez a százszor
kimerült, mégis ezerszer
ölelő fény, ami bárhol
befut, és csókkal emel fel.

Dalolok sok csoda tájon,
vezet egy szívbeli térkép,
keze, mint régi barátom,
utat ír, épp, hova érnék,
szavakat rajzol a számra,
miket úgy ért, aki itt él,
ahogy egy színt a virága,
remegő húst a szelíd vér.

Örökölt hőseim árnyán
ezer év őrzi a búnkat,
ahogy egy szürke szivárvány
de kihűlt lángja, csak untat.
Ez az egy bánt, ez a híven
szomorú holnap a mában,
ezen érlelt suta szívem
honimádó de hazátlan.

Nekem is részem e nemzet,
igen, érzem, hogyan érez,
amikor csendje csepegtet
keserű színt a mesémhez.
Meneküljek? Nem! E dajkát
akarom látni vidámnak,
de belül dől el a harc, hát,
Mosolyogj, Magyarom, várlak!